idézetek

Bármennyi közös időt szánt is nekünk a sors, egy percet sem akartam veszíteni belőle.

Hozhatod a bilincset, a rabod vagyok.

Nem tudom, meddig ültünk ott mozdulatlanul. Talán órákig. Végül a pulzusom lenyugodott, de Edward nem moccant, szótlanul tartott a karjában. Tudtam, hogy bármelyik pillanatban túl sok lehet neki ez az egész, és akkor az én életemnek vége - olyan gyorsan, hogy talán észre sem veszem. És mégsem féltem. Semmi másra nem tudtam gondolni, csak arra, hogy átölel.

Ha tudnék álmodni, én is rólad álmodnék. És nem szégyelleném.

Ha már úgyis a pokolba kell mennem, akkor legalább csináljam rendesen.

Valahányszor hideg keze megérintett, a szívem mindig meglódult. Két ilyen alkalommal láttam valamit az arcán, ami arra vallott, hogy képes meghallani a szívverésemet.

Alkonyat van megint. Újra vége van valaminek. Bármilyen tökéletes is egy nap, mindig véget ér.

Döbbenetes, milyen hirtelen elszállt a fojtogató félelem, döbbenetes, milyen tökéletes biztonságban éreztem magam abban a pillanatban, amint meghallottam a hangját.

Ha létezik egyáltalán kellő számú tanúbizonysággal alátámasztott beszámoló, hát a vámpírokról szóló ilyen. Nem hiányzik semmi. Hivatalos jelentések, közismert személyek - orvosok, papok, rendőrbírák - eskü alatt tett, írásbeli nyilatkozatai: egyetlen jogász sem kívánhat ennél meggyőzőbb bizonyítékokat. És mégis, ugyan ki hisz a vámpírokban?

Az a tudat vigasztalt, hogy ha már meg kell halnom, olyasvalaki helyett halok meg, akit szeretek. Nemes célért, éppenséggel. És ez azért számít valamit.

És azzal újra két keze közé fogta az arcomat. Elakadt a lélegzetem. Habozott - de nem a szokásos értelemben, emberi módon. Nem úgy, ahogy egy férfi hezitál, mielőtt megcsókol egy nőt, de szeretné előbb kipuhatolni, miként fog a nő reagálni. És nem úgy, amikor azért habozik, hogy meghosszabbítsa a pillanatot, a várakozás eszményi pillanatát, amely néha jobb, mint maga a csók. Edward azért habozott, hogy kipróbálja magát, hogy lássa, biztonságos-e a dolog, hogy megbizonyosodjék róla, még mindig ura önmagának.

Ha valaki halhatatlan, az, úgy látszik, végtelen türelemmel is rendelkezik.

Csak azért, mert... mert bizonyos fajta lapokat osztottak nekünk... ez még nem jelenti azt, hogy nem dönthetünk úgy, hogy fölébe kerekedünk a végzetünknek... egy olyan végzetnek, amit egyikünk sem maga választott.

Vele az idő és a tér egyetlen zavaros ködbe folyt össze mindahányszor, és én mindkettőről teljesen megfeledkeztem.

Hihetetlen, hogy valaki, aki ilyen gyönyörű, hús-vér ember legyen.

 

Ha nem lenne sötét, sose látnánk a csillagokat.

A bátorság egy ponton túl már őrültség.

Nehéz dolog lehet apának lenni: örökösen rettegsz, hogy a lányod összejön egy fiúval, aki tetszik neki, de attól is, hogy nem talál senkit.

Ahogy az arcát megláttam, megdöbbentem - annyira elgyötört, majdhogynem fájdalmas volt, és olyan hihetetlenül vad és gyönyörű, hogy megint fellobbant bennem a vágy, hogy megérintsem. A búcsúszavak a torkomon akadtak.

Az igazán kínos mindig az volt, amikor döntenem kellett, ez okozta mindig a legnagyobb kínszenvedést. Viszont amint meghoztam a döntést, attól kezdve nem haboztam többet, hanem egyszerűen csak véghez vittem, amit elhatároztam - és rendszerint hatalmas kő esett le a szívemről, hogy már minden eldőlt.

Ha csak eszembe jutott a hangja, a hipnotikus pillantása, mágneses vonzereje, akkor semmi mást nem akartam, csak vele lenni, most mindjárt. Még akkor is, ha... de erre nem akartam gondolni. Legalábbis nem itt, egymagamban.

Ha az élet valóra váltja legmerészebb álmodat, akkor nincs mit megbánnod, ha ez az álom aztán véget ér.

Ott van például (...) a féltékenység. Százezer könyvben olvastam róla, láttam, amint a színészek eljátsszák ezer különböző színdarabban és filmben. Azt hittem, erről az érzésről mindent tudok, amit tudni lehet. De egészen megdöbbentett.

-És akkor az ororszlány beleszeret a bárányba..

-Micsoda buta bárány...!

-Micsoda beteg, mazochista oroszlán.